Településtörténet   A település eredetileg Ung megyéhez tartozott, csak a trianoni békeszerzõdés után csatolták 1922-ben Szabolcs megyéhez. A város neve kétségtelenül szláv eredetû, azonos etimológiájú a székelyföldi Zágon helység- és folyónévvel, valamint a gömöri Zahoniska nevû falunévvel. A XIV. században a nádori bíróság Ung, Bereg, Szabolcs és Ugocsa megyék számára általában itt tartott törvényszéket. Okleveleinkben gyakran szerepel neve a megyegyûlések révén. A XV. Században Agócsi Péter a földesura, de 1476-ban már a Homonnai családhoz tartozott a keleti rész, a Zsurkhoz tartozó Rátka. 1658-ban a Barkóczy családnál volt zálogban. A XVIII. század végén Homonnai Drugeth János elcserélte Csicseri Orosz Jánossal, egy máshol lévõ birtokrészét. A XIX. században egy Ritter nevû nemes birtoka volt, 586 lakossal. A város fejlõdésében a jelentõsebb változást az 1800-as évek hozták meg, elsõként a cukorgyár, majd a homokkotró és a mészégetõ, a hengermalom és a fûrészüzem megépülésével. 1860-tól közigazgatásilag már Szabolcs vármegyéhez tartozott. Lélekszáma az 1870. évi népszámláláskor mindössze 885 fõt tett ki, az ezer fõt bõ tíz év múlva haladta csak meg. Pesti tõkések és szabolcsi földbirtokosok támogatásával 1872-ben vasútvonal épült Nyíregyháza-Kisvárda között, majd innen Csapig, 1873 februárjában fejezte be az építkezést a Magyar Észak-Kelet Vasút. Az akkori állomás fából készült, akárcsak a Tiszán átívelõ híd. A XX. század elején lakossága 1.267 fõ volt. Állami kisdedóvó, elemi népiskola és általános továbbképzõ iskola mûködött a településen. 1919-ben a cseh megszállás következtében Záhony néhány tanyáját és dûlõjét /több mint 800 kat. Holdat/ elcsatolták, s mint határmenti község maradt meg Magyarországon. A Tiszai, majd a Kisvárdai járáshoz tartott. A második világháború bejezésekor még csak jelentéktelen, hatvágányos vasútállomással rendelkezett, mely kevés embernek tudott munkahelyet biztosítani. Hamarosan megkezdõdött a dinamikus fejlõdés: újjáépítették a lebombázott hidat, a felrobbantott vágányhálózatot, megépült az elsõ széles nyomtávolságú vasútpálya és fokozatosan bõvülni kezdett az átrakó-pályaudvar. A nagy számban érkezõ betelepülõk számára az úgynevezett Gerõ-telepen ikerlakások épültek, melyeket 1948-ban adtak át. Hazánk és az akkori Szovjetunió között évrõl-évre jelentõsen emelkedett a szállítási áruvolumen, mely ismét kapacitásbõvítést igényelt. Az elsõ fejlesztési program /1952-64/ eredményeként elkészült a jelenlegi vasútállomás és az olajfejtõ. A további négy fejlesztési program részeként már-már jelen formáját nyerte el az átrakó, a kézi átrakást mindinkább kiváltotta a gépesítés. Megépült a tengelyátszerelõ és az átfejtõtelep. Az átrakó üzemkomplexum a településen is jelentõs beruházásokat hajtott végre, lakóházakat, munkásszállót, óvodát, bölcsõdét, irodaházakat, sporttelepet, uszodát létesítve. Közvetlenül a második világháború befejezése után fahulladékból épült az elsõ kulturotthon, mely újabb és újabb helyekre költözött. A jelenlegi épület 1967-ben épült, majd többszöri átépítés után 1990-ben nyerte el mai formáját. 1989-ben – a korábbi körjegyzõségi székhely – városi rangot kapott. Az 1990-es évtõl az önkormányzati választások során a polgármester a független jelöltek közül kerültek ki.